Vannak olyan területek (művészetek, marketing, design, stb.) , amelyeknél elvárt a kreatívitás. Természetes. De mi a helyzet máshol? Kreatívnak kell-e lennie – mondjuk – egy lízing cégnek? Vagy egy öntődének? Mire tudnák használni?
A kreatívitás nem öncélú, a kreatívitás egy eszköz. Ez az állítás ugyan nem teljesen igaz, akadnak olyanok, akik csak azért szeretnek egy ötletet, megoldást, nézőpontot, mert új. De a többség nem így van vele. A többségnek azért van szüksége a kreatívitásra, mert adott helyzetben a régi megoldások nem működnek. Mert a céljait nem tudja elérni a sablonos, rutin, „jól bevált” megoldásokkal.
Kedvenc példám a reCAPTCHA. Arra fejlesztették ki, hogy könyvtárakat digitalizáljanak a segítségével. Ezt a rendszer kb. 37.000 ember munkáját helyettesíti. Elég nyílvánvaló, hogy egy ilyen nagyszabású cél újszerű megoldásokat kíván.
A reCAPTCHA a CAPTCHA rendszerek egy sajátos variációja, amelyet kifejezetten a könyvek digitalizálására fejlesztett ki Luis van Ahn 2007-ben. A reCAPTCHA által megjelenített képek régi könyvekből származnak; olyan szavak, amelyeket a karakterfelismerő szoftverek nem ismernek fel. A rendszert jelenleg több mint 100.000 weboldal használja és naponta 40 millió szót fejtenek meg a segítségével. Ezzel a módszerrel évente 150.000 könyvet sikerült digitalizálni, többek között a New York Times teljes arhívumát, 1851-től napjainking.
Vannak azonban olyan helyzetek, amikor ez kevésbé nyílvánvaló. Leírok négy esetet.
Első szituáció: Adott egy gyár, ahol autóalkatrészek készülnek, közöttük hütőventillátor is. A ventillátor több darabból áll, amiket egyenként gyártanak le és a darabokat munkások szerelik össze. Nem meglepő módon a munkások sebessége között különbségek vannak és főleg különbség van a munkások és a fröccsöntőgépek sebessége között. Az eltérések eredménye, hogy vagy a munkásnak kell várnia a következő alkatrészre, vagy pedig az alkatrészek feltorlódnak és u.n. „puffer” keletkezik. Ezzel a pufferrel pedig valamit kezdeni kell. Le kell szedni a futószallagról, tárolni kell őket, aztán meg visszatenni a futószallagra, hogy ők is eljussanak a szerelőkig.
Második szituáció: Mint a legtöbb cég, a Johnson & Johnson is nagy összegeket költ az alkalmazottak képzésére. Az alkalmazásnál mindenki megkapja a szükséges alapképzést, de a világ nem áll meg és annak érdekében, hogy lépést tudjanak tartani a tudományos, technikai és jogi változásokkal rendszeresen frissíteni kell a tudásukat. Ez pedig sok-sok, tanteremben eltöltött órát jelent. Kézenfekvő, hogy az újoncokat az öreg rókák okítsák, hiszen náluk van meg a szükséges tudás és tapasztalat. Cserébe viszont az öreg rókák is a tanteremben ücsörögnek, ahelyett, hogy bevételt termelnének a cégnek.
Harmadik szituáció: Egy bizonyos bank megbízott egy bizonyos biztonsági céget a bankautomaták rendszeres feltöltésével. Minden reggel átadták a készpénzt a kiszállítóknak, akik végiglátogatták a bankomatokat és elhelyezték bennük a bankjegyeket. Este aztán újra végigjárták őket és a megmaradt pénzt visszavitték a bankba (a történet Dél Amerikában játszódik). Az automaták nyilvántartást vezetnek a felvett összegekről, tehát a reggel betett pénz mínusz a felvett pénzek összege egyenlő kell legyen az este kivett pénzzel. A képlet egyszerű, csakhogy mivel sok ember és sok gép van belekeverve, az egyenlet két oldala között elég sűrűn volt eltérés. Amiből aztán sok vita adódott a bank és a cég között.
Negyedik szituáció: A Bolivar Leasing (most már Davidienda Leasing) nevű cég mezőgazdasági gépek lízingelésével foglalkozott. A teljes folyamat – attól kezdve, hogy az ügyfél belépett az ajtón, addig amíg kilépett az új traktorjával – 46 napig tartott. Bevezették a SixSigma-t és ennek segítségével leszorították ezt az időszakot 44 napra. Úgy, hogy közben a piaci átlag 45 nap volt.
Azért neveztem ezeket szituációknak és nem problémáknak, mert egyik sem volt probléma egészen addig, amíg valaki vagy valakik nem kezdték annak tekinteni. Mind a négy esetben bevett gyakorlatról van szó, ami éveken át működött, aztán egyszer csak elkezdtett valakinek fájni. A ő számára a helyzet problémává változott. Azaz oda akartam kilyukadni, hogy a probléma – nézőpont kérdése.
Másfelől, mint minden problémának, bizonyára a fentieknek is lehet valamilyen rutinmegoldást találni, ami többé-kevésbé javít a helyzeten. De az a valaki, akinek fájt, úgy gondolta, hogy ez nem elég. Olyan megoldás kell, ami jelentősen javít a helyzeten. Ezért alkalmazták mind a négy esetben a SIT módszert, oldották meg a puffer kezelését gyakorlatilag ingyen, szervezték át alapjaiban az oktatást és az elszámolást, szorították le 20 nap alá a lízing folyamatot.
A címbeli kérdésre válaszolva: a kreatívitás bármire jó, amire csak eszünkbe jut használni. Jó hír, hogy a kreatívitás tanulható, ahogy az igény is arra, hogy ne elégedjünk meg a rutinnal. A SIT nem csak a megoldások megtalálásában segít, hanem a problémák felderítésében is.
A poszt megírása után ugyanezt a gondolatot megtaláltam Rony Horowitz (a SIT egyik kidolgozója) egy írásában:
By the way, I believe that people trained in problem solving tools such as SIT, see more problems around just because they have slightly more confident in their ability to solve them.
Magyarul:
Úgy gondolom, hogy azok az emberek akik a SIT-hez hasonló problémamegoldó módszereket ismernek, több problémát látnak meg maguk körül pusztán amiatt, mert jobban bíznak abban a képességükben, hogy meg is tudják azokat oldani.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.